Banánköztársaság. Woody Allen, Stallone

Ötven éves a Banánköztársaság (1971)

Banánköztársaság - Woody Allen - StalloneStallone kevesebb, mint két percig van a vásznon, és nincs egy szó szövege sem. De mivel megasztárról van szó, a kis alakításhoz is nagy feneket lehet kanyarítani. Így a neve a pár másodperces szereplés ellenére a legelőkelőbb helyen szerepel:  “Főszereplők: Woody Allen, Louise Lasser és Sylvester Stallone”. Valószínűleg így kérték a PR-osok és pénzügyi befektetők. Maga a film pedig – vélekedett kijőve egy mozilátogató 1971-ben: “Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bárgyú és bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni.”. Mások szerint nagy rendezőknek is lehetnek ballépéseik, nem lehet mindegyik alkotás egy Annie Hall.

Szórakoztató Allan-film – kívül a figyelem körén

Igen. Tűnődhetünk, miért, de minden rendezőnek vannak olyan darabjai, amelyek teljesen elkerülték a nézők és a kritikusok figyelmét is, pedig duplán megérdemelnék a jó szavakat. Woody Allen esetében ez az 1971-es Banánköztársaság, melynek nemcsak a rendezését és az írását vállalta el, hanem maga játssza a főszerepet, Fielding Mellish karakterét. Mint teszi ezt számos más opuszában.

Persze annyi film után, amennyit ő elkészített, nem csoda, hogy nem mindegyik egy Annie Hall. Vagy mégis? Felesleges lenne összehasonlítva, egy lapon említve elemezést készíteni a mester két filmjéről Hisz egyrészt teljesen különböznek egymástól, másrészt akad, aki nem tartja nagy klasszikus kultuszfilmnek az Annie Hall-t. Mentségükre szóljon, ebben leginkább a borzasztó szinkronfordítás játszhatott közre…

Az eredeti címén Bananas c. filmalkotás az említett Fielding-ről szól. Ő az, aki menthetetlenül szerelmes lesz egy aktivista lányba. Ám a balos mozgalmár hölgy egy idő után nem viszonozza az érzést. Az ügyefogyott férfi egy tévedés folytán pedig San Marcos-ban találja magát. Pontosabban egy véres forradalomban, ami hemzseg a diktátoroktól.

Szakvélemények szerint a Banánköztársaság nagy előnye, hogy a háttéresemények ellenére keveset foglalkozik a politikával. Nem szociális vagy ideológiai célzatú. Egy komolytalan, szombat esti léha szórakozás kedvéért teszi fel ránk a virtuális valóság szemüvegét. Továbbá szinte az összes geget elsüti, ami csak létezik a világon. Ezek nagy része pedig a mai napig is megállná a helyét.

Fontos hozzátenni, hogy a gegek kisebb része ma már nem ül annyira. Talán azért sem, mert rengeteg poént az évek során “újrahasznosítottak”. Gondoljunk itt a magazinos jelenetre. Amikor Fielding pornóújságot akar venni suttyomban, a pénztáros pedig hangosan odaszól kollégájának a magazin árulkodó nevét kiáltva. Ha nem is ugyanaz az alaphelyzet vagy a helyszín, hasonló a helyzetkomikum a Gyógyszertárban című kabaréjelenetben. Ami nem a film hibája, de ma már csak elmosolyodni tudunk, amin akkoriban konkrétan majd megszakadtak az emberek.

Mozifilmünk rövidke játékideje alatt ellen ellenére szinte az összes poénon nevetni tudunk ma is. Minden bárgyúsága ellenére ez egy kritikus görbe tükör, kritikája a társadalomnak, az  elnyomásnak. Miközben kevés olyan film tud ítéletet mondva ennyire szórakoztatni, mint a Bananas.

A mester mindig is értett ahhoz, hogyan lehet jó kedélyállapotúvá tenni zenével a filmjeit. Magának a Banánköztársaságnak is az egyik legnagyobb előnye, hogy hangulatos. Konkrétan 80 perc tömény szabadidő-boldogságot kapsz a képedbe 50 év múltán is.

Woody korai filmjeiben is érezhető volt már a stílusa, nyolc percet kellett várni például, hogy a színes bőrű emberekről beszéljen, de előtérbe került a szerelem és a szex is. A Banánköztársaság egyik legnagyobb pozitívuma pedig, hogy azok is tehetnek vele egy próbát, akik alapból utálják az Allen-filmeket, mert ez egyáltalán nem a megszokott mederben folyik, sőt, az egyik legkülöncebb alkotása a sok közül, nem utolsó sorban pedig a 70-es évek egyik legjobb vígjátéka.

Szólj hozzá!