Tudományos baleset

 A kevés beszédű, ritkán mosolygó lányhoz ott fent, Északon sose mertem közeledni. Nagyon idegen volt. Igen finoman igyekeztem körülvizslatni – de levele sosem érkezett, és jellegzetesen északias, azazhogy „skandináv” nevén sem voltam képes eligazodni: azaz hozzáképzelni a szüleit, a családját, a lakásukat, ahogy szoktam. Igyekeztem kitalálni, hogy játszik-e valamilyen hangszeren, és ha igen, hát milyenen. A hangszer ismeretében könnyebb volt elképzelni a szülői házat, a családot.

Néha telitalálatos volt ez a játék – most semmi sem „jött be”.

Két évig dolgoztunk együtt, szép volt, Ő hideg volt, mindenkivel ugyanazon a hangon beszélt, de sosem önmagáról, az övéiről.

Letelt a szerződésem, rendeztem egy kis murit, némi halászlével, vodkával, csokival, s igyekeztem figyelmes házigazda lenni ott, az Északi sark közelében. Cseppet sem csípett be, igaz, alig ivott kétgyűszűnyit.

Már a vége felé tartott a muri, amikor melléültem.

– Ne haragudj, de most elmondom neked mindazt, amiről két évig hallgattam – mondtam.

– Csak azt ne mondd, hogy idegesített a megközelíthetetlenségem – mondta, mert ami a szemedben talán titokzatossá tett, az nem holmi vonzó titok, hanem tudományos baleset. A németek, tudod, főleg az óceánba, tengerbe zuhant katonáik érdekében válogatták ki a deportáltak barakkjaiból a még mindig nőknek kinéző fiatal nőket, akiket még nem tett tönkre az éhezés és minden, és a tengerben majd’ megfagyott katonáik mellé fektették őket meztelenül… Jó ellátást is kaptak, és prémiumot – szabadságot! – helyeztek kilátásba, főleg azok esetében, akikkel a fiúk talán képesek szexuális kapcsolatot is létesíteni… Nos, én egy ilyen „párnak” vagyok a gyermeke. Nem tudom, ki volt az anyám – nem találhatom meg, akkor sem, ha a szülés után nem ölték meg, hiszen Ő nem tudja, milyen nevet adtak nekem, és én sem ismerem sem az Ő, sem a nemzőm – nevezzem talán apámnak? – nevét. Félek, hogy be sem vagyok jelentve sehol, vagyis papíron nem is létezem. Lehet, hogy egy nap, csöndben, megölnek. Ezzel okoznék a legkevesebb felfordulást

– Vagy azzal, ha hozzám jössz feleségül! – kiáltottam, és megöleltem.

Elsírta magát. Még soha nem sírt életében.

Bodor Pál (Diurnus) (2011)


Hozzászólások az eredeti megjelenés alatt

evalajos:

Mai napság murugyának titulálnák az olyan ifjút, aki két évig némán, úriemberként lenne szerelmes egy kedvelhető, titokzatos nőbe…, alighanem ő lenne a királyfi fehér lovon, hajón, vagy szánon, aki egy ilyen megrendítő történetben vállalja a nő életében a gyógyíthatatlan sebek istápolását, tud és mer kétszeresen szeretni…
Antik sorsdráma, ma.
Ha Diurnus megírná – a rá jellemző empátiával – kicsit bővebben ezt a tragikus történetet, születhetne egy szemérmes-szerelmes mementó, mementó a teljes elembertelenedés, a történelmi bűnök ismétlése ellen, vagyis egy jó könyv , persze az más kérdés, hogy mekkora vevőköre lenne nagy-nagy közömbösségünkben,cinizmusunkban az ilyen szövegnek, amikor szívesen felejtkezünk meg ember-voltunkról…

trixi:

Érdekes történet, akár igaz is lehet!
Pár éve a Nők Lapjában olvastam, hogy az Abba együttes énekesnője hasonló “baleset” gyümölcseként született. Most olvasva ezt a blogot, rákerestem a neten..(forrás Wikipédia)
ezt találtam:”A tragikus sorsú énekesnő norvég földön született. A második világháborúban a német csapatok megszállták Norvégiát, köztük Narvik városát is. Itt élt a mindössze 19 éves Synni Lyngstad és anyja is. A falubeliek gyűlölték a hódítókat, de Synni mégis beleszeretett az egyik katonába – nevezetesen Alfred Haase-ba, akivel szövődött egy rövid románcuk. 1945 februárjában a németeket kivezényelték az országból, Synni pedig ott maradt a német katonától terhesen. 1945. november 15-én hozta világra Anni-Frid Synni Lyngstad-ot, ismertebb nevén Fridát. A falu kiközösítette a családot, Fridát német fattyúnak kezdték csúfolni. A nagymama azonban megelégelte ezt és 1947 tavaszán a kis Fridával együtt Svédországba szökött. Synni követte őket, de már nem élvezhette a svéd semleges állambeli életet: 1948. szeptember 27-én meghalt. Fridát így a nagyanyja nevelte, akivel esténként együtt énekeltek régi norvég népdalokat. Frida felcseperedett, és énekesnő lett belőle. ”
Bár ez nem egészen egyezik az előbb említett cikk teljes tartalmával, mégis a riportnak hiszek – maga az énekesnő mesélte el családi tragédiáját…

zorróaszter:

Kedves Diurnus!

Nem tudom, illik-e tényszerűséget erőltetni egy irodalmi alkotással kapcsolatosan.
De látok veszélyt a nyilvánvalóan jószándékú legendagyártással kapcsolatban is.

Az említett kísérletet emlékezetem szerint nem Mengele, hanem vagy Strughold, vagy
Clauberg végezte.

Áldozatai kivétel nélkül zsidók voltak. Úgy tudom, túlélő nem volt. Gyermek főleg nem.

Veszélyesnek azt tartom, hogy megerősíti azt a félig-meddig elterjedt nézetet is, ami szerint a náci orvosok kísérletei kegyetlenek, embertelenek voltak, de valamilyen hasznot hajtottak.

Tévedés: ezek a kísérletek a kor orvosi színvonalán is teljességgel tudománytalanok voltak. Annyira, hogy az emberben az az érzés hatalmasodik el, hogy ezek a náci orvosok csak szadista hajlamaik kiélését fedezték ezekkel a kísérletekkel.

Vagy ki a fenét érdekel ez ma már?

evalajos:

Diurnus e gyöngyszemében teljességgel értelmetlen bármiféle megtörtént-hogytörtént-et keresni, mivel olyan lírai polémia, amibe az író személyes érzelmei, hangulatai, a megélt vérzivataros történelem, mind: az író színei, melyeket felhasznált e fájdalmasan lírai miniatűrjének megfestéséhez…Tudod erre mondják, hogy bárminémű hasonlóság a valósággal, a puszta véletlen műve…

virág elvtárs s.k.:

Történészek becslése szerint a II. világháború idején, a nácik által négy éven át megszállás alatt tartott Európában hozzávetőleg 800 ezer gyerek született német katonák és az elfoglalt területeken élő különböző nemzetiségű nők kapcsolatából. Közülük 200 ezerre tehető a Franciaországban fogantak száma. Ezek a gyerekek megvetésben és szégyenben nevelkedtek, stigmatizálta őket a társadalom, miközben ők maguk nem értették, mi is a valódi vétkük. A német csapatok kivonulása után a „bűnös kapcsolatot” ápoló nőket kopaszra nyírták és meztelenül közszemlére állították a települések utcáin. Másokat árulónak bélyegeztek.
A normandiai iskolában – ahol gyerekként tanult – JJ Delorme-ot németként kezelték. „A szörnyek gyerekei voltunk – idézi fel a háború utáni évek németekkel szemben tanúsított francia hozzáállását – Valahányszor a származásomról esett szó, az emberek eltávolodtak tőlem, úgyhogy egy idő után inkább eltitkoltam, ha tehettem.”

tudom, hogy ez a helyzet nem az a helyzet….de a gyerek szempontjából majdnem…

zorróeszter:

Kedves Evalajos!

Ha valaki nem ismeri Strughold kísérleteit, annak is van valami elképzelése arról, hogy a jeges óceánból kihúzott pilótát nehéz annyira felhevíteni, hogy első vágya legyen gyereket csinálni.

Bár a férfiak sem egyformák 8o) Vannak tüzesebbek is és halvérűbbek is.

De aztán itt vannak az elvarratlan szálak: “Lehet, hogy egy nap, csöndben, megölnek.”

Miért és ki ölné meg?

Szerintem ezek az általam most konkretizált kérdések minden olvasóban felmerülnek legalább tudat alatt, és elhiteltelenítik a lány szavait.

Vagy úgy gondolja, túlszőrözöm a témát?

(A válaszából sejtem, de azért mégis megkérdezem.)

la liberté

ZorróAszter, nem vitatkozni kívánok Önnel, de úgy érzem, túlságosan, szinte szőrszálhasogatóan szétcincálja ezt az írást. Én nem vitatnám a történelmi valószerűségét, vagy valószerűtlenségét. Diurnus írásának meg van a maga diszkrét bája, ami megfoghatatlan, lélekemelő, nem mindennapi bájos történet. Hagyjuk meg annak, ami.

Zorróeszter

Kedves La Liberté!

Ezek szerint Önnél nincs olyan hatás, hogyha olvas egy történetet, tudat alatt
érzi, hogy ez úgy és ott nem történhetett meg.

Vagy ha van is, úgy gondolja, mindez semmit sem von le egy történet irodalmi értékéből.

Az író szándéka a fontos. És ha tudja, hogy az mi volt, gond nélkül alkalmazkodik hozzá?

la liberté:

Nézze, kedves ZorróAszter, én nem vagyok történész, sőt, (lehet,hogy furcsán hangzik) de soha sem szerettem a történelmet, mert az sajnos időnként változik, átírják, csak részigazságai vannak.
Tehát, (ahogy Ön írja) olvasva egy történetet, tudat alatt érzem, hogy akár meg is történhetett, de ha nem, akkor is legalább annyira elnyerheti a tetszésemet.
Én magát az irodalmat szeretem, tisztelem és becsülöm, mert az gyönyörködtet, megríkat, esetleg elborzaszt… a történelem viszont valami halovány ködfoszlány…

Nyirfacukor:

ZorróAszter, ezek a kérdések bennem is felmerültek. Igaz, nem a történelmi hűség, még csak nem is a -Evalajos szavaival élve – lírai miniatűr szerkesztettsége kapcsán.
Inkább az olvasói mohóság dominált, a mese iránti igény, hogy mondd tovább, mert miért, és hogyan, és mikor.
De, ezt csak akkor érzem, ha élményt közvetít számomra a teremtmény.
Van azonban egy másik aspektusa is ennek az írásnak – számomra feltétlenül, s ha rosszul látom, és Diurnus megmosolyog érte, legfeljebb meghányom-vetem , szabad-e beleokoskodni a magam látását mások gondolataiba.
A hideget, az élettelennek tűnőt csak az élő tudja felmelegíteni. S ha az élő által gyümölcs terem, az a gyümölcs az élet mindenhatóságát hirdeti. Metaforikusan is, valóságosan is.

Zorróeszter:

Kedves La Liberté és Nyirfacukor !

Elnézést a késedelmes válaszért. És hogy egyszerre válaszok mindkettőjüknek.

Még műkedvelő történésznek sem nevezném magam, vagy ha muszáj, akkor egyszerű érdeklődőnek.

A témának (Strughold) nem is annyira történelmi szempontból volt jelentősége, hanem az USÁ-ból NSZK-ba történt kitoloncolása miatti botrány fajult odáig, hogy miket csinált, és ami fontosabb, mi vetül mindebből Werner von Braunra.

Tehát nyugodtan ki is hagyhatjuk a történelmi szálat.

Akkor a kérdés úgy merül fel, hogyha olvasunk egy történetet, akkor ha nyílvánvaló, hogy nem egy meséről, vagy adszurd műről van szó, akkor akaratlanul is működik a természetes valóságérzetünk, valóságérzékünk.

Azt szerettem volna felvetni, mi a teendő, ha ez bekapcsol, és azt mondatja velünk, hogy valami nem stimmel.

1. Hagyatkozzunk az író feltételezett szándéka szerinti megoldásra, és mondjuk azt, hogy
a lány elmondta a születésének a körülményeit. Ha fel is merül bennünk valami gyanakvás a valóságtartalmával kapcsolatban, akkor is tegyük félre a fenntartásainkat, mert az írónak nagyon nagy valószínűséggel nem ez volt a szándéka.

2. Vagy beletörődhetünk abba is, ami végül is közmondásos, hogy annyi történet ahány olvasó.

Vagyis nekem ez a történet így azt mondja, hogy a lány valamiért be akarja csapja ezzel a történettel a főhőst, ami vagy sikerül, vagy nem.

Esetleg a lány nem szándékosan mond valótlanságot, hanem őt is megetették ezzel a történettel, de valóságérzékünk azt súgja, hogy ez nem valószínű.

És akkor ez egy teljesen más történet.

Tehát mi a helyes magatartás?

la liberté:

Kedves ZorróAszter!
Azt kérdezi mi a helyes magatartás?
Talán bízzuk kinek-kinek a vérmérsékletére.
Itt van egy történet, ami nem mindennapi, lélekemelő, bájos, ami az én tetszésemet elnyerte. S én itt, ennél a pontnál meg is állnék, és nem értelmezném a tébolyig.

Elmondok Önnek egy másik történetet.
Az én édesapám a 40-es években 20 évesen került az orosz frontra. Rémtörténeteket mesélt, persze csak annyit, amennyit egy gyereknek mesélhetett.
Már felnőttként ismertem meg Remarque műveit, mondjuk A nyugaton a helyzet változatlant, többek között. Ez a regény hasonló korú fiatalok rémtörténeteiről szól, amit a háborúban átéltek, a maga véres valóságában. (de feltételezem ismeri a regényt). Nos, valójában ezekből a regényekből ismerhettem meg már felnőttként, min ment keresztül az édesapám, megérthettem, miért is rettegett azután egész életében a háború veszélyétől… nem akarom hosszan untatni, de megkérdőjelezhetem, hogy vajon Remarque igazat írt-e? Ő maga is harcolt a fronton, miért ne hihetném el azt, amit leírt, és egyáltalán, ha nem vele történt meg, megtörténhetett mással, bárkivel, mert olyan életszerű rémtörténet, ami valójában is megtörténhetett. Miért vonnánk kétségbe?

S most itt megint csak azt tudom Önnek mondani, hogy itt is megállnék ennél a pontnál, nem firtatnám mennyi a valóságtartalom, mennyi az írói képzelet, a valószerűség…
Nem kívánom értelmezni a tébolyig. Nem azért mert lusta vagyok, inkább talán azért, mert csak magamnak ártanék.

Zorróeszter:

Kedves La Liberté és Nyirfacukor !

Akkor had meséljem el, mi foglalkoztatott elsősorban, és mire emlékeztettet egy, a héten látott dokumentumfilm. és pár éve és azóta egyszer látott film, Krzysztof Kieslowski Tízparancsolat sorozatának a “Tiszteld apádat és anyádat!” című epizódja.

Röviden a történet: egy kislány szülése után röviddel meghal a mama. A férjére bíz egy lezárt borítékot, rajta azzal a szöveggel, hogy a kislánynak szól a levél, amit 18 éves születésnapján olvashat el. A kislány többször látja a levelet, de nem szól az apjának róla. Már hamarosan közeledik az a bizonyos 18. szülinap, és az apa valami kiküldetésbe meg. A lány azzal fogadja, hogy felbontotta a levelet, és az állt benne, hogy nem ő az apja.

Hosszas beszélgetés után, amikor megbeszélik, hogy nem változik semmi, a lány előveszi a bontatlan borítékot.

És közösen, bontatlanul elégetik.

Ami a furcsa, a férj nagyon szerette a feleségét, és a lány is ragaszkodik és szereti a sosem látott édesanyját.

Akkor hogyan képzelhetik azt, hogy ez a mama valami szörnyűséget írt a levélben a saját lányának és férjének, akit szeretett.

Sokat morfondíroztam rajta, hogy ez a kérdés miért nem foglalkoztat senkit.

És a rendező gondolkodásán.

Arra jutottam, hogy talán nem lévén vallásos, pláne lengyel vallásos, nem tudom, hogy esetleg az asszony olyan erősen vallásos volt, hogy esetleg a férj és a kislány attól félt, ebből fakadóan lehet esetleg őszinte egy búcsúlevélben.

De a filmben erről szó sincs. Akikkel eddig beszéltem, nem érdekel.
Interneten sem vet fel senki, még akik Kieslowski rajongók, ők se.

Szóval nem értem. És úgy látszik, ezzel is egyedül vagyok.

De mindegy.

la liberté:

Kedves ZorroAszter!

Mivel sem az említett filmet, sem a dokumentumfilmet nem láttam, csak a leírására hagyatkozhatom, ami, őszintén megvallom, nekem egy kicsit zavaros.

Ha a lány a 18. születésnapján felbontotta a levelet, majd közölte az apjával, hogy tulajdonképpen nem az apja, akkor az hogyan történhetett meg, hogy közösen bontatlanul elégették a levelet? A már korábban felbontott levelet?

A mama tettére viszont van nagyon is észszerű magyarázat.
Halála előtt megakart szabadulni az őt marcangoló lelkiismeret furdalástól. Nevezhetjük akár gyónásnak is. Ezt azért kötötte leánya 18. születésnapjához, mert bízott benne, hogy akkora már elég erős lesz a kötelék apa és lánya között, hogy bármit felforgathasson közöttük, és a hosszú idő után talán az ő bűne is bocsánatot nyer a szeretett férjénél és leányánál.

Amire nincs magyarázat, az az anya botlása lehet. De itt ennél a pontnál megint csak megállnék. Engem nem zavar, ha a titok titok marad. Rábíznám kinek-kinek a fantáziájára.

Ha Diurnus még nem unja a vitánkat és továbbengedi, megköszönöm!

ZorróAszter:

Kedves La Liberté !

Elnézést, ha rosszul fogalmaztam.

A lány csak mondta az apjának, hogy felbontotta a levelet, de az a zsebében volt bontatlanul. Nem tudták meg, mi volt a levélben.

Miután hosszasan megbeszélték, hogy nem változik semmi, nem kell semminek sem megváltoznia, akkor a lány elővette a bontatlan levelet.

És bontatlanul elégették.

Bevallom, én a film alapján lehetetlennek tartom, hogy akár az apa, akár a lány azt hinné egy pillanatig is, hogy a mama bármilyen, akárcsak kellemetlen dolgot is írt volna.

Az igazi dráma az lett volna, ha a levelet felbontják, és mégis valami ilyesmit tartalmazott volna. De ők ezt nem hihették.

Köszönöm, hogy volt türelme hozzám, és válaszolt.

És én is köszönöm Diurnusnak is.

De a legnagyobb vicc az lenne, ha ezek után Diurnus letenne valami vitathatatlan forrást, levéltári dokumentum linkjét vagy valami híresen precíz újság cikkének linkjét, amiből kiderülne, hogy minden stimmel, és ő csak rövid novellává alakította a száraz tényeket.


mentés másként

Hozzászólások lezárva.